Úgy kezdődött, mint máskor

Odamentünk pódiumozni. Még a témáról is csak picivel hallottam többet, mint az eddigi, általam látott pódiumoknál.

Hospice? Igen, egy szervezet, betegápolással foglalkozik, rákos betegeknek segítenek. Polcz Alaine neve, meg az őszi nárciszültetés, ami úgy hirtelen beugrik a napi rohanás után. Sok ez, vagy semmi egy ilyen szervezetről? Ezen gondolkodom, magam sem tudom miért. Kicsit még el is szégyellem magam, talán csak én vagyok ilyen tudatlan!?

Gyűltek az emberek, volt pálinka, tea, végre én is ihatok valamit, fut át az agyamon, míg vágom zsebre a kocsi kulcsot.

Szóval úgy kezdődött, mint máskor.

Azaz mégse!

Ami feltűnt, nincs pódium. Aztán már negyed nyolc és még semmi, Attila szöszmötölt a technikával.
Aztán a Polgármester asszony szól pár szót, mint magán ember, és mint polgármester. Ez sem mindennapos dolog, a téma meg végképp nem az. Rátelepszenek az emberre a szavai. Feltűnt a CSEND. Máskor azért nagyobb a zsivaj, most mindenki elvan a gondolataival.

Végre kezdünk! Mivel a Polgármester asszony tulajdonképpen már bemutatta a mai vendéget, nincs sok dolga a két ötletgazdának, pár szó után át is adják a nem létező pódiumot dr. Muszbek Katalinnak a Magyar Hospice Alapítvány vezetőjének.

A vetített képek és a "mese" során megismerjük Katalin és a Hospice történetét. Láthatjuk az ÉLET okos lépéseit, ahogy a pszichológust elvezette az onkológiáig, segítve őt mentorokkal lehetőségekkel, hogy megtalálja a helyét, feladatát, küldetését.

Hallunk az elismerésekről, a küzdelmekről, a grúziai "kiküldetésről", támogatókról, picit, a rossz szemmel nézőkről is, a családról, a kutyákról, a fehér padról a diófa alatt, ahova vissza lehet és kell vonulni, ha már túl sok.

Látunk képeket a "munkáról". Ezek a képek szívszorítóak is lehetnének, de valahogy nekem nem azok, ahogy nézem rajtuk a mosolygó embereket és közben egy kellemes női hang beszél - öööözés, idegen szavak, nyakatekert mondatok nélkül- egyszerűen, SZÉPEN a nehezen elfogadhatóról, úgy érzem, ez is az ÉLET része. Szinte hihetetlen, hogy a képek néha csak pár nappal a halál előtt készültek. Ezek az emberek boldogok! És ehhez a boldogsághoz a Hospice révén jutottak.

Megdöbbentő? Felemelő? Elgondolkodtató és tanulságos!

Elgondolkodtató, hogy miért kell egy ilyen szervezet ehhez, hova tűnt a családi szerepvállalás ezekből a helyzetekből? Ahogy a születés sem az otthon falai közt történik, ahogy nem haza érkezünk, hanem haza visznek bennünket, úgy sok esetben az eltávozás is idegen falak közé került onnan.

De még ha vállalja is a család, akkor is sok esetben szükség van külső segítőre, hogy ne csak teher legyen, ne csak kínlódva várakozás, hanem az a képeken látott mosoly is jelen lehessen.

Ezt a lehetőséget tudja adni a Hospice Alapítvány.

Bennem összekapcsolódott: Hospice = mosolyhozó.

A filmet nem tudtuk megnézni, a technika közbeszólt, így maradt idő beszélgetni, pontosabban megszólaltatni a nézők közül olyanokat (köszönet Solymosi Péternek), akik tovább árnyalták a kapott információkat.

Tartalmas este volt, nehéz és komoly témáról, gondolatokkal telve, de mégsem nyomasztó érzésekkel indultam haza.

Jó, hogy vannak olyanok, akik segítik megélni azt, amit nem lehet túlélni!

Segítsük, keressük, támogassuk őket, megérdemlik, és azt se feledjük, még magunknak is szükségünk lehet rájuk!

Török István

CsatolmányMéret
PDF icon Kitüntetések90.55 KB