További gondolatok a Gulágról

Egy kis segítség barátaimtól – I.

Nekik köszönhetem, hogy részt vehettem a lenti emléktúrán. Köszönöm Surján Lászlónak.

Gulág Emléktúra - Munkács, Szojva cím alatt leírtam gondolataimat az emléktúrával kapcsolatban.

http://linumfoundation.eu/cikk/gulag

http://chartaxxi.eu/

Néhány nappal ezelőtt megkaptam néhány további résztvevő írását. Köszönöm, hogy hozzájárultak a közléshez.

Makkai Béla: A hit és helytállás diadala

Kárpátaljai véreink az utódállami magyarok közül arányában a legnagyobb etnikai tisztogatást szenvedték el. Pontosabban tervszerű népirtást, hiszen a második világháborút követően a szovjet hatóságok a teljes nemzőképes férfilakosságot deportálták. Közülük legfeljebb minden második térhetett haza. Ám a megpróbáltatások s a táborokban szerzett betegségek még sok túlélőt is hamarosan elragadtak szeretteik köréből. A szellemi vezetők fizikai kiiktatása, megfélemlítése, a hitéleti tevékenység tiltása, ellehetetlenítése ellenére az itt élő magyarok szó szerinti csonkatársadalma mégsem tört meg. A hátratételekkel dacolva ápolták nyelvüket, kultúrájukat, pedig a csatlóssá tett anyaország is elfordult tőlük.

A férfiak védelmét, szeretetét, segítő karját, higgadt tanácsait nélkülöző asszonyokra hárult nagyobbrészt a gyermeknevelés, a család fenntartása, a hatalmi túlkapások elhordozása. Ezek az asszonyok lettek a zokszó nélküli végtelen küszködésben a kárpátaljai magyarság igazi megtartói. Noha harcukat mégsem egyedül vívták! Az elhurcolt papok helyébe kántorok, presbiterek léptek, a felnőttek helyébe félig gyermek ifjak. A bezárt, vagy raktárrá tett templomok helyett magánházakban gyűltek össze segítségért fohászkodni, erőt adni egymásnak. S az írástudók (lelkészek, tanítók, művészek) akik egyáltalán megmaradhattak hivatásukban, példát és bíztatást adtak, óvták és vezették a közösséget, ahogy ezt Kovács Vilmos kulcsregényében (Holnap is élünk) olvashatjuk.

A lélektipró, mostoha évtizedek után a helytállás példázatát és méltóságát az a fénykép fejezi ki legjobban számomra, amelyet szolyvai tanulmányutunk előtt találtam az interneten: ahogy egy tető nélküli templom puszta falai között áll a hóban az Isten embere, s körötte a gyülekezet – a szabadítás tántoríthatatlan hitében összeforrva.

Fejér Tamás: A csoda megtörtént

Hetven, jórészt alkalmilag összeverődött ember egy még jeges és hideg télutón hazalátogatott. Haza, a sokszor és sokfelé fordított, ma Kárpátaljának nevezett nemzetrészbe. A látogatók életkora, egészségi állapota, társadalmi helyzete, képzettsége nagyon eltérő volt, különbözött. Egy közös volt bennük a magyar patrióta, nemzeti érzés.
S csoda történt. Rövid időn belül egy összetartó, egymást segítő, érdeklődő, jól szervezett közösség jött létre. A városnéző és vártúrák alatt még a barátságtalan időjárási viszonyok sem jelentettek akadályt. Mindezt javarészt a közösségbe szinte észrevétlenül elkeveredő „Három Napkeleti Bölcsnek” köszönhettük, akik magasra emelték a hangulatot és a mércét.

Béla - László – Péter olyan érzéseket ébresztett, olyan gondolatokat közvetített, amelyek hatása hosszú távra szól, s kitörölhetetlen. Összhangba került bennünk, résztvevőkben a látvány és a gondolat, a tapasztalat és a cselekvési vágy. Lássuk tehát mit kaptunk?
Mindenek előtt hitet és optimizmust. Megérezhettük mi is Isten jelenlétét és segítő szándékát. Megtudtuk, hogy nem tud az Isten segíteni, ha mi magunkon nem segítünk. A magyarságnak van egy küldetése a Kárpát-medencében, erre kell felkészülnie. Megengedte valami miatt a Teremtő ezeket az elmúlt és rettenetes szenvedéseket, de nem pusztultunk el és itt vagyunk. Más nemzet, 1100 év alatt, ezeknek a terheknek a töredékétől is már régen elpusztult volna.

De mi mégis megmaradtunk és itt voltunk Munkácson. Konferenciát tartottunk a GULÁG-táborok borzalmairól. Szolyván szakrális Emlékparkunk, Vereckén Honfoglalási Emlékművünk van, a munkácsi várra már visszaszállt a Turul madarunk. Működnek iskoláink és templomaink, vágyaink mellé megvalósítható remények és elképzelések társulnak. Barátaink vannak, egyre gyakoribbak a kéznyújtások a határon túlról oda és vissza!
A megújuláshoz a szellemi és a lelki tökéletesedésen keresztül vezet az út. Vissza kell térni a gyökerekhez, újra visszatalálni a kereszténységhez, de nem csak a vasárnapi, hanem a mindennapi tisztelethez. Előbb meg kell ismerni majd visszaszeretni a hazánkat, a tiszta forráshoz kell visszatérnünk.
A GULÁG egy betűszó, jelentése: Javító Munkatáborok Főigazgatósága. Ezek „főigazgatták” a magyar származású és egyéb gyanúba kevert embereket halálba. A jeltelen s a megjelölt emlékhelyeken legtöbbször csak egy gödör, egy dombocska jelzi, hogy itt emberek nyugszanak eltemetve. A jövő azonban mégis ígéretes lehet. Ha az emberek a jót fogják keresni, akkor megtalálják, ha rosszat akkor nem.
Kárpátalján ma még a magyar nem az érvényesülés nyelve, inkább csak a hagyományé. Ez a helyzet azonban még megfordítható. A nemzet túlélését csak a vallás, a kultúra és a hit megőrzése biztosítja.

Surján Cecília: Gondolatok Munkácsról a magyar politikai viharocskák közepette

Februárban egy hétvégét Kárpátalján, pontosabban Munkácson és Szolyván töltöttem, egy Gulág-emléktúrán. Maga a túra megrázó volt, vezetőnk történelemtanárként és a szörnyűségeket saját bőrükön tapasztalók leszármazottjaként részletes és mélyen személyes információkkal szolgált, a helyszín maga, ebben a fagyos, de mégis latyakos, esős, rideg időben pedig sokat segített az átélésben. Ami viszont a hadifogolytáborok szörnyűségeinél is megrázóbb volt - legalábbis számomra - az az ottaniak mindennapi élete.

Amíg mi, budapesti magyarok, hosszan tudunk hőbörögni a BKV problémáin, a napi politika "nyűgein s nyilain", a wifi akadozásán, és egyéb hatalmas, világrengető problémákon, amíg mi felfújunk apró-cseprő ügyeket és napokig csámcsogunk rajtuk, addig "odaát" a napi realitás egész más.

Közvilágítás Munkács főterén van, a sugárútján már kevésbé. Hókotrás nincs, a járdán jég és latyak, fiatal és egészséges embernek is kihívás közlekedni. A buszok filmbe illően ósdik és leromlottak. A gyerekeknek egy teljes hónapig tart a téli szünet, hogy a fűtésen tudjon spórolni az iskola - és a tanév során is rengeteg a szünet. Aki tanulni akar, átjár hozzánk (tehát egy 14 éves gyerek külföldre jár iskolába). Helyiek szerint 2 fizetés nem feltétlenül elegendő egy havi rezsi kifizetésére, de egyébként a "luxus" szállodában is csak a 2. estére lett úgy-ahogy meleg, a berendezések hatásfoka finoman szólva siralmas, az utak állapotáról nem is beszélve.

És ezek még csak a számunkra furcsa körülmények, ezektől még vígan el lehet éldegélni. Két, egymással össze nem beszélő embertől hallottam viszont ezeket:
"Volt Magyarországon egy referendum, ahol azt mondták, hogy mi nem vagyunk magyarok"
"Még a '80-as években is voltak, akik nem tudták, hogy Munkácson magyarok élnek".

Ezekben a mondatokban nem volt igazából szemrehányás, inkább csak valami mélységes magány és dacos remény. Épp ez a kettő az, amit szeretnék kiemelni: a dac és a remény. Ez a kettő ott a magyarság túlélésének a kulcsa, emiatt van lehetőségük ott magyarul tanulni, élni, imádkozni, emlékműveket állítani, a gyökereiket megismerni és megszeretni, dacára annak, hogy az anyaország időnként megfeledkezik róluk.

Amit ők - és mások a mostani határon innen és túl - tesznek, az példaértékű lehet számunkra is, akik az anyaország kényelmében élünk, legalábbis számomra mindenképpen. A 10-12 éves gyerekek magyarságtudata magával ragadó. Forrófejű vagyok. Pár éve Gyimesben, az ezeréves határon állva mindenféle vérmes érzelmek ébredtek bennem a "mocskosrománok" ellen, viszont azt gondolom, hogy bármily fájdalmas is Trianon emléke, ma már nem a határok visszaállításáért kell küzdeni, hanem azért, hogy a rántotthús túloldalán rekedt honfitársaink megtarthassák nyelvünket, kultúránkat, hitünket békében, kölcsönös tiszteletben. Tiszteletben, hangsúlyozom.

 

Dátum: 
2017. május 07. 14:00